Akár nézőként, akár tanulóként részesülünk a tangó élményéből, nagy valószínűséggel fellobban bennünk a vágy a tangózás iránt. Legyünk pontosak, akivel találkoztam pályafutásom során előadások vagy órák során, az megérezte a tangó szépségét. Mindannyian vágyunk rá, és mégis annyian ütközünk akadályokba a vágyaink valóra váltásakor. Vajon miért? Egy beszélgetés során erre a kérdésre kerestük a választ egyik kedves férfi tanítványommal, aki élménybeszámolójával értékes nézőpontot osztott meg velem. Beleegyezésével megosztom Veletek is:
„Az újdonság mindig félelmetes. Akkor is, ha tudjuk, erre van szükségünk, akkor is, ha nagy vonalakban tudjuk, mire számíthatunk. Azt sokan tudják már az argentin tangóról, hogy teljesen különbözik a versenytánc tangójától, nincs rózsa a szájban, nincs fejkapkodás. Azt is sejtik sokan, akik még nem tangóztak, hogy ebben a tangóban valami egészen mély dolog történik. Valami mély, odabent a figyelmünkben. Amikor először jöttem tangótanfolyamra teljesen kezdőként, nekem is körülbelül ennyi ismeretem volt arról a tangóról, amit itt tanulhatok nálatok. Nem tagadom, volt egy kis „térdremegés” az első óra előtt, mert egyedül jöttem, féltem, hogy a többiek már táncoltak korábban más táncokat, én meg zenére még csak az edzőteremben mozogtam a fekve nyomó meg a római padon súlyt emelve. Vagy fesztiválon koncerteken. Szóval messze éreztem magamat a „képes vagyok rá” állapottól. Féltem attól, hogy mások jobbak lesznek, amúgy is mindenkinek jobb érzéke van az ilyenekhez. Nekem meg kicsit darabos a mozgásom, egy nő lágysága mellett egy darab fának éreztem magamat. Aztán jöttek az első lépések, az első gyakorlatok az első órán, és lassan azon kezdtem gondolkodni, hogy biztosan tangóórára érkeztem-e. Nyilván ez csak költői kérdés volt... Már az elején kiderült, hogy ezt a tangót nem tudom más táncokhoz kötni, nem tudom a táncos világról alkotott addigi képembe beleilleszteni.
Az ütősebb élményem a partneremre való odafigyelés ereje volt. Erre a legkevésbé sem számítottam. Ahelyett, hogy a saját jobb és bal lábammal, meg a lépések sorozatával kellett volna foglalkoznom, folyton a partneremre figyeltem. Állandóan azt lestem, most hogyan áll, merre vigyem tovább, hogyan tudok egyértelműbb lenni számára. Persze mindez csak az óra után esett le. Úton hazafelé, a villamoson állva hatott még az óra. Legyünk őszinték, azért jutott botladozás is az első órára rendesen, nem voltam egy Fredaszter. De legalább nem voltam fadarab se. Pedig az én önkritikám és maximalizmusom nem ismer határokat… Nem volt semmi hókusz-pókusz, varázslás, csak csináltam. És még a partnerem is jól érezte magát. Legalábbis erre következtettem abból, hogy a következő sok órát is együtt csináltuk. Neki munka miatt sajnos abbamaradt a rendszeres tangózás, de azóta is szívesen táncolunk egymással. Néhány héttel az első közös óránk után megkérdeztem, miért táncol velem. Azt mondta, az első órán jó volt éreznie, hogy vele foglalkozom, nem pedig más dolgokkal. Mit mondhatnék? Tényleg így volt. Erről szólt már az első tangóóra is, hogy figyeljünk egymásra. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy én pedig végig azt éreztem, ő velem akar táncolni, nekem csak tennem kell a dolgomat. Ettől magabiztos lettem. Vagy hát, magabiztosabb, mint az óra előtt. Azt hiszem, ez a tangó lényege. Nekem olyan, mintha nem is lehetne másként. Ahogy nézem a tapasztalt táncosokat, a fellépőket, vagy egy-egy jól sikerült órai táncra visszagondolok, folyton erről kapok visszaigazolást."
tangostudio.hu
képek innen és innen.
