Pénteken volt a holokauszt nemzetközi emléknapja. És mi van ma? Méltán megemlékeztünk az elhurcolt, testben, lélekben halálra gyötört emberekről, akiknek kínjaiba belegondolni is fájó. Ma már nem emlékezünk? Ma nem fáj, hogy ember emberrel ezt tette? Vagy hogy tesz még ma is a Föld különböző pontjain? És ez hogy jön a tangóhoz? Mi keresni valója van ennek a témának a TangóBlogon? Kérlek szánj pár percet a válaszra!
Ahogy eddig sem voltam, most sem lettem hirtelen szociológus, társadalompszichológus, vagy akár prédikátor. Csak egy tangótanár vagyok és tapasztalatból beszélek. Nem tudományosan. Lehet velem vitatkozni. Sőt, megtisztelsz, ha hozzáadsz magadból a gondolataimhoz.
Egyszer, Dr. Nagy Pongrác (PHD) közgazdás, nemzetközi jogász, egykori Bank of Montreal, IMF, ENSZ szakértő azt mondta: „Az USA addig fejlődött, amíg látta maga előtt a Szovjetúnió rossz példáját és fenyegetve érezte magát.” Mi, most itt élünk a békésnek tűnő Európában, a holokauszt szörnyűségeihez képest, és a XX. század hidegháborús feszültségéhez képest a legkevésbé sem érezzük magunkat fenyegetve. De ennek ellenére tudunk aktívan fejlődni? Tudjuk, hogy miért kell tennünk?
A béke hiánya sosem a háborúval kezdődik. Sosem a nézetkülönbséggel kezdődik. Nem az irígységgel vagy az elégedelenséggel. De még csak nem is a másik el nem fogadásával. A Béke elüldözése a saját magunk el nem fogadásával kezdődik. Innen kummulál a rossz, innen indul a lavina. Mert, ha nem fogadom el amilyen vagyok, akkor nem fogadom el az értékeimet és hibáimat. Így aztán nem fogadom el, aki vagyok. Ezért nem fogadom el, ahova eddig jutottam, nem fogadom el, ahol vagyok. És nem fogadom el, amim van. Utolsó előtti álomásként már azt sem fogadom el, hogy kivé lettem és akivé lettem, azzá én tettem magamat. És amim van, azt én hoztam létre. Mivel magamat sem fogadtam el - az értékeimet sem, a hibáimat sem -, ezért azt gondolhatom, felelős sem lehetek azokért, amikkel elégedetlen vagyok. A belső el nem fogadásból fakad a külső, az el nem fogadás mások felé fordítása. Majd hibáztatása. Aztán jön a másokkal való elégedetlenség. Utána az irígység, és a nézetkülönbség duzzasztása. Majd a gyűlölet, kirekesztés és rosszakarat. De mi is lenne az az elfogadás? Nem más, mint ítélkezés nélkül, szeretettel örülni a saját magam és mások létezésének.
Legyen szó birodalmakról, országokról, nemzetekről, rasszokról, családokról, szomszédokról, kollégákról, barátokról. Ez a fenti folyamat - indulva a saját magam el nem fogadásától - végbe megy a háború előtt. De most hadd kezdjem el építeni a tangót és a holokauszt nemzetközi emléknapjának témáját összekötő hidat a túlpartról:
Most januárban 10 éve, hogy először azt mondta nekem az akkori tangópartnerem, Ana Matos (Portugália), hogy
Don’t blame yourself. Try again and do your best again.
Azaz: „Ne vádold magadat, próbáld újra és megint hozd ki magadból a legjobbat.” Szárnyra kaptam tőle és alkalomról alkalomra mindig elhangzott ez a két mondat. Hol ő monda, hol én. Aztán ez lett a közös munkánk mottója. Mert ezzel a két mondattal Ana megtanította nekem: Nem számít, hogy hibázol, mindenki hibázhat. Te is, én is. Nem vádoljuk egymást, ígyhát tökéletesen fölösleges az önvád ingoványos talajára lépni. Tudom, hogy minden hiba mögött a legjobb igyekezeted húzódik meg. Ezért csak annyit kérek, csináld újra, és hozd ki magadból megint a legjobbat.
És igen, ez működik az argentin tangóban. 10 évvel ezelőtt Ana-val átlagosan napi 2-3 órát töltöttünk az argentin tangó gyakorlásával. Hetente egy pihenőnapunk volt. Tehát előfordult, hogy akár 4-6 órát is végig dolgoztunk ebben a szemléletmódban egy nap. És ezzel a két mondattal bátorítottuk egymást. Végül már csak annyit mondtunk egymásnak: „Don’t blame...” és, ha a másik nagyon mélyen volt, kis szünet után hozzá tettük, „... Yourself”. A többit már tudtuk. Az argentin tangón keresztül tanultuk meg és tanítottuk meg egymást az elfogadásra. Ez így működött két ember között a táncban. Aztán elkezdtem tudatosan átvinni ezt a szemléletmódot életem másik nagy szerelmébe, a gitártanításba. Majd a baráti kapcsolataimba is. Aztán a párkapcsolatomba. A kollegiális kapcsolataimba, a családi-, a szomszédi-, és végül minden emberi kapcsolatomba. Több-kevesebb sikerrel. De, ami működött kicsiben a tangóban, az működött nagyban máshol is. Persze a mai napig nem válaszol erre pozitívan mindenki, vagy akár támadólag reagálnak. De legalább gondolok arra, hogy „Don’t blame...” A többit tudjátok.
Mert, ami működik kicsiben, nagynak tűnő erőfeszítés árán, az működik nagyban is, óriási erőfeszítés árán. De felteszem a rendkívül kézenfekvő kérdést: Én, Huszár Tamás, - nem politikus, nem hadvezér, nem popsztár - csupán egy tangótanár, meg tudom változtatni a világot egymagam? Naná, hogy nem. És te? Te sem. De Te, meg én, ha bele adunk anyait-apait, egy icipicit változtathatunk. Ha holnap Te is, meg én is észben tartjuk, hogy „Don’t blame...”, hogy fogadjuk el saját magunkat, és magunkon keresztül minden embert, egy kicsit jobb lesz. Mert mindenki különböző, mindannyian színes egyéniségek vagyunk. Viszont egyetlen egy dologban mindannyian megegyezünk. Abban, hogy megérdemeljük az elfogadást. Ezért mindannyiunknak ítélkezés nélkül kell elfogadnunk másokat.
A fontos és mindenkinek lámpát gyújtó emlékezés után itt az ideje a tett 364 napjának. Keressük meg azokat a pontokat az életünkben, ahol jól jönne egy nagy adag „Don’t blame...” és tegyük bele. Mert az lesz benne az életünkben, amivel mi magunk töltjük meg.
