"Biztos csak én vagyok ilyen béna, a többieknek olyan szépen megy. Hogy lehet, hogy már annyi ideje tangózom és újra az alapokat kell gyakorolnom? Miért nem megy? Ezek a lépések nem is olyan régen sokkal jobban sikerültek..." Ismerősek a gyötrő gondolatok? : )
Jönnek ezek a lehangoló mondatok a fejben, és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy az önsajnálat zúgó szürkesége felé csúszunk. Pedig higgyétek el, ezek a kételyek mindenkiben felmerülnek. Mindenki átéli és megküzdi a saját háborúját. De jó hírem van: az egész csak érzéki csalódás. Mindegy, hogy hat hónapja vagy hat éve csinálsz valamit. Ha csinálod, úgy értem műveled, tanulod, a fejlődés garantált.
Mégis miért jönnek a kételyek? Miért kell időről időre megküzdenem a legegyeszerűbb lépésekért is? - Tesszük fel magunknak a kérdést. A válasz az érzéki csalódásban rejlik: tegyük fel, hogy eddig úgy éreztem, a kereszt lépés (vezetés vagy követés) eddig jól ment. Jó érzés volt, sikerélményt adott nekünk a partneremmel. Az utóbbi hetekben sokat foglalkoztunk más technikákkal, más kombinációkkal. Visszatérve a kereszt figurához, hirtelen azt éreztem, hogy nem megy. Nem úgy megy. Nem olyan sikerélmény, mint korábban. 
Amikor tanulunk egy új figurát, örülünk, hogy sikerül. Ritkán van még arra is lehetőségünk, hogy a részletekkel is foglalkozzunk. Ha eltáncoljuk az újonnan tanult lépést, már sikerélmény ér bennünket. Aztán az új lépésekkel, tanulással és gyakorlással telik az idő. Fejlődünk, nő a saját tangónk színvonala. Pont, ahogy szerettük volna. Majd egy magasabb szinten táncolva előkerül az a bizonyos régi figura, (aminek egykor annyira örültünk) és már nem érezzük olyan szépnek, jónak, mint azelőtt. De el kell hinnünk, nem mi romlottunk, sőt! A saját fejlődésünk okozza az érzéki csalódást: a magunkkal szemben támasztott igényünk növekedett. Már nem tetszik az a megoldás, ahogy korábban táncoltunk egy figurát. Ilyenkor lehet újra, részletesebben, még szebben megtanulni a lépéseket.
Ezzel a jelenséggel érdemes tisztában lenni, segít a saját fejlődésünket nyomonkövetni. Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy ebben az esetben a kudarc élménye egy jelentős pozitív fejlődésnek a jele. Hát nem nagyszerű? Az önmarcangolás helyett újabb lendületet és bíztatást kapunk, hogy lám, ismét fejlődtünk.
