Ismét egy morzsa a tangómenyországból. Ismét egy kisfilm, ami az argentin tangó valódi, egyszerű, letisztult világát mutatja meg. Már a kezdő képkockák elárulják, hogy nem a villódzó fényeké, a lüktető basszusé vagy a buján ringó idomoké lesz a főszerep. Még azok számára is egyértélmű, akik nem ismerik a milongák pillanatképeit.
A film első pillanaiban találkozó szempár, a tánc előtti cabeceo elárulja nekünk, hogy a főszereplő hölgy és férfi korábbról ismerik egymást. Sőt, akár sejthetjük is, jó szívvel gondolnak egymásra. Nem ezen a milongán találkoznak először. A folytatásban mégsem kapunk választ a kérdésre, mi történt velük a múltban. Ami – a film lényegét tekintve – nem is hiányzik. Közös multjuk helyett kapcsolatuk minősége kerül előtérbe: odaadó, lángoló, őszinte örömmel teli, mély. Íme a film:
Persze vitába lehet szállni velem, hogy mégiscsak választ kapunk a pár közös múlrjára: Márpedig a rendező a néhai szenvedélyt, a régmúlt éjszakák vad táncát idézi és ezt bizonyítja az „ifjúkori én” bevágás is. Vizsont van egy oka annak, hogy ezt másképp gondolom. Az argentin tangó nem showtánc. Ez a szavak nélküli kommunikáció, a testbeszéd művészete. Ami belül, a párok között zajlik, az kívülről alig látható. Az improvizáció közben az egymásra figyelés és egymás megértése adta öröm a külső szemlélő számára többnyire rejtve marad. Ami kívülről egy-egy szép colgada vagy ügyes ritmizálás, az odabent a kitörő Vezuv erejével felemelő élmény. A nézők számára elég nehéz ezt az eufóriát megmutatni egy mosollyal vagy szemvillanással. Érzékletesebb, hogy az örökké energikus, tündöklő énképek jelennek meg. Ezzel erősítve a számomra oly szimpatikus életfilozófiát: a külső lehet akármilyen, a környezetünk gondolhat akármit, a legnagyobb élmények odabent érnek bennünket.
Mert, ha odakint esik, vagy fúj, lehetsz gyönyörű fiatal vagy tündöklő szépkorú, odabent az vagy, aminek születtél: Csodálatos.
Film: Frédéric Hontschoote
Zene: „La Cumparsita”, előadó: Carlos Gardel
