Ez egy tipikus és elkerülhetetlen problémája az előadóművészeteknek. De valójában mivel állunk szemben? Ahogy van optikai csalódás, érzéki csalódás, úgy van érzékelési csalódás is. A hamis érzékelés problémájával legalább egyszer minden műkedvelő, de még a profi is megküzdött. Vagy, ha még nem, majd megküzd.
Megesik, hogy gyakorlás vagy milonga alkalmával kiemelkedően jónak vagy éppen rossznak érezzük saját teljesítményünket. Esetleg vérlázítón középszerűnek, mintha fejlődésre alkalmatlanok lennénk. Na, ez utóbbira teljes biztonsággal kijelenthetjük, hogy az érzékelésünk csal meg minket. Aki szereti amit csinál és tesz a fejlődéséért, az bizony fejlődik is. Akkor miért jön mégis a kínzó és önmarcangoló érzés?
A válasz a saját magunk érzékelésében rejlik. Azaz abban, hogy milyen megbízhatóan tudjuk saját teljesítményünket megítélni. Ez az, amiben időnként még a legnagyobbak is tévednek. A gyakorlás monotonitása és felülkoncentráltsága egy bizonyos témával (mozdulattal, figurával) foglalkozva okozza, hogy nehezebb megítélni a gyakorlás eredményességét. Mivel a gyakorolt mozdulattal van eltelve figyelmünk, a már jól ismert és rutinnal táncolt technikákról is úgy érezzük átmenetileg, nem mennek. Tehát a szűk fókuszú gyakorlás torzítja annak eredményességének megítélését. Pedig a látványos pozitív eredmény általában jóval később jelentkezik ebben az esetben. Nem rossz ez a gyakorlási módszer, sőt! Csak türelemmel kell lennünk.
Egy másik gyakori jelenség, amikor a milongán vagy tangóórán szokatlanul rossznak érezzük magunkat. Például egy lépés újabban nem megy, nem jön össze, amit előző héten többször is nagy élvezettel táncoltunk. Bizony az idő mindent megszépít, pláne azt, ami alapból is szép volt. Szóval egy hét elteltével a jól sikerült figura emléke mellett Fred Astaire is csak egy kis bicebócának tűnhet. Ez az érzékelési hiba teszi, hogy túlzóan rossznak látjuk saját táncunkat. Pedig valójában ugyanúgy - ha nem jobban - csináljuk. Csak az élmény más.
Persze vannak, akik már profin kezelik az ilyen helyzeteket. Perényi Miklós, a legendás csellista egyik interjújában elárulta a legnagyobb félelmét: Nem lehetek rosszabb, mint Perényi Miklós. - mondja ezt az, akinek a koncertjei végén nem egyszer állva tapsolt az egész nézőtér. Ő már megismerte saját teljesítményét. Nem tudom, hogy Mariano Frúmboli alias Chicho és Juana Sepulveda küzdenek-e ilyen gondolatokkal. Az biztos, hogy magasra tették a lécet már 2008-ban Mantovában, amikor még csak két éve táncoltak együtt. Nézzük csak őket és nyugtassuk meg magunkat, a "néha nagyon megy, néha semennyire..." problémával nem vagyunk egyedül. Ők épp a "nagyon megy" fázisban vannak : )
