Kicsíptük magunkat ahogy kell, illatozunk a frissen mosott ruhánkban és a kellemes parfümünkben, felvettük a kedvenc cipőnket, irtó jól cabeceoztunk, mert máris közeledik felénk a következő tanda partnerünk. De Jaj! kiált fel bennünk a kérdés: kezet nyújtsak neki és mondjam a nevemet? Vagy csak úgy lökjem oda a keresztnevemet, hátha ő is megmondja az övét? Vagy szó nélkül vegyük fel a tangó tartást és táncoljunk?
Ha engem kérdeztek, az utóbbit választom, ahogy Argentínában sokan mások. Lehetsz bárki, jöhetsz bárhonnan, itt csak az számít, amit a partnerednek adsz. Buenos Airesben vannak, akik éjféltől napkeltéig milongákon tangóznak, napközben pedig élik mindennapi - vagy inkább hétköznapi? - életüket, majd ha újra nyit a hely, ahol szeretnek táncolni, felveszik a tangócipőjüket és tangóznak. A társadalmi rang itt nem számít. Ezért nem csak bemutatkozni nem kötelező, a tánc közben beszélgetni valósággal illetlenség. Vannak, akik éveken át találkoznak egy-egy milongán és nem tudják egymás nevét. Félreértés ne essék, ha a hölgy bemutatkozik, vagy akár kezet is nyújt, azt illik viszonoznunk, de a kezdeményezés hiánya nem otrombaság!
Na és mi van akkor, ha az imént vázolt idill megtörik, néhány lábra lépéssel vagy véget nem érő kényelmetlen tartással? Mit tegyünk, ha úgy érezzük, vele többet nem szeretnénk táncloni? Ha nem érezzük úgy, hogy mi vagyunk a világ legjobbjai, akik mindenkit kioktathatnak, akkor mosolyogva várjuk a tanda végét, majd annál határozottabban zárjuk a közös táncot a szokásos "Köszönöm"-mel és az illetőnek többször nem adunk cabeceot.
Tudom, kellemetlen téma ez, de jobb tisztázni, hogy magabiztosan mehessünk már az első milongára is, és jókedvűen jöhessünk el a végén.
Ha tetszett a poszt, csatlakozz a Tangó blog közösségéhez. Klikk ide.
