Hibázni félelmetes. Gyerekkorunk óta óvnak minket a hibáktól. Talán ez az oka. Ennél már csak az rémisztőbb, ha mások előtt hibázunk. Ha megvan a lehetősége, hogy ezt mások is észreveszik. De mi van akkor, ha hibázni mégis jó?
Az argentin tangóban az egyik fél vezet, a másik követ. Ezzel mindenki tisztában van, aki valamilyen módon érintkezett már a tangóval. Bár a klasszikus menedzsment könyvek a teljes felelősséget a vezezők vállára helyezik, a tangó világában ennél cizelláltabb a felelősség megosztása.
Az elnevezés dacára - vezető és követő - tangó párok nem csupán párok, hanem partnerek és ebben a partnerségben nincs alá-fölérendeltségi viszony. A jó tánchoz mindkét féltől a lehető legnagyobb odaadásra, figyelemre, megértésre és főként tiszteletre, valamint érzékenységre van szükség. Ha ez megvan, a partnerek között feltétel nélküli bizalom jön létre.
Mégis becsúszhat egy-egy hiba. Ha a vezető hibázott, mindent elkövet annak érdekében, hogy a lehető legkevesebbet érezzen abból a partner. Ha a követő rontott valamit, megvárja, hogy a partner kitalálja a folytatást. Bármi történjék is, egy hiba nem töri meg a partnerbe vetett bizalmat, hiszen tudjuk, a legjobbak is hibázhatnak. Így aztán nem csak a bizalom puszta léte erősiti a partnerséget, hanem a biztonságérzet is. Emellett egy-egy rontott lépésből gyakran születnek új figurák vagy kombinációk. Ezért válhat egy hiba az újdonság forrásává és szükségszerű jóvá.
Ha tetszett a poszt, csatlakozz a Tangó közösséghez. Itt.
